Belépek az ajtón, körülnézek, de úgy látszik, még túl korán van, egyelőre nem látok ismerőst. A belső teremben koncert lesz, rendelek egy pohár bort a pultnál, és arra veszem az irányt. Ahogy elindulok a helyiség felé, észreveszek egy pasast, kezében itallal áll a terem bejáratánál. Leplezetlenül és zavarbaejtően bámul. Elég szuggesztív figura, ráadásul akár az apám is lehetne, de éppen olyan korszakomban vagyok, hogy ez inkább előnyére válik. Csak később, az este folyamán tudom meg valakitől, hogy korunk egyik leghíresebb képzőművésze tisztel meg az érdeklődésével. Villámgyorsan felkészülök magamban a flörtre, közben kedvesen, bár kicsit szemérmesen viszonozgatom kitartó tekintetét. Tetszik, hogy zavarban vagyok.

Van némi tapasztalatom ezzel a korosztállyal. Arra számítok, hogy majd megragadja a karomat vagy megszólít ahogy elhaladok mellette, hogy beszélgetést kezdeményezzen. Besaccolok egy „kisasszonyt” megszólításnak, és még a magázásra is felkészülök, mert azt valamiért az idősebb pasik igencsak izgalmasnak szokták találni. De nem jól kalkulálok, ugyanis meg sem mozdul. Viszont a szemét egy pillanatra sem veszi le rólam. Ezzel úgy kibillent a magabiztosságomból, hogy nem tudom, miért, de hirtelen megállok előtte. Bár azt gondolom magamról, hogy nem nagyon lehet meglepni semmilyen dumával, de azért rettenetesen vágyom rá, hogy megcáfoljanak. Mindenkinek jár az esély. Kiváncsian várom, hogy mit fog mondani.

– Neked biztos szép pinád van. – állapítja meg, és közben úgy néz a szemembe, hogy nem tudom eldönteni, hogy most jó nekem vagy rossz. Húsz évem ellenére nem vagyok kezdő, és majdnem mindig tudok frappánsan válaszolni, de most cserben hagynak a szavak. Érzem, ahogy tetőtől-talpig elönt a pír, és szinte megdermedek a meglepetéstől. Sarokba szorítva érzem magam. Belegyalogoltam a csapdába, ráadásul önként és dalolva. Ösztönösen a menekülést választom, és az átmeneti paralízist követően mindenféle válasz nélkül elsomfordálok. Egész este az jár a fejemben, hogy mit kellett volna mondanom. Valahogy oldani akarom a szégyenérzet, a felháborodás, a tehetetlen düh, és a megmagyarázhatatlan, zaklatott izgalom furcsán keverdő érzését. De az égvilágon semmi nem jut eszembe aznap este. Még közel húsz évnek kellett eltelnie, amíg megértettem, hogy ez nem sértés, hanem bók. Tehát akkor most, ezúton is: Köszönöm!

Ne fáraszd magad: kőbuzi! – hajol oda a francia srác haverja a barátnőmhöz, aki kb. egy órája küszködik a flörtöléssel. Lehetne akár iszonyatosan jó csaj is, de az van a fejében, hogy az intelligenciáját, nem pedig a dekoltázsát kell értékelni, úgyhogy nem az. Lemondóan sóhajt, és csalódottságában rendel még egy pohár bort. Ezt tényleg nehéz lehet elviselni.

Csak 22 éves, és ráadásul meleg is, de ezt egyelőre kettőnk közül még csak én tudom. Szeretek vele lenni, mert nem kell vele beszélgetni. A Halálbiztost nézzük, fejem az ölében. Öt perccel a vége előtt, az autósüldözéses jelenetnél érzem az arcomon, hogy keményedik a farka. Közben lassan cirógatja a karomat. Vége a filmnek, elnézést kér, mert nagyon udvarias. Tudom, hogy most majd meg akar dugni kötelességből. Ezt elkerülendő visszapörgetem a filmet az üldözés elejére, lehántom róla a farmerját, és miközben nézi a jelenetet, alaposan leszopom. Úgy időzítem, hogy akkor élvezzen a számba, amikor az utolsó képkocka kimerevedik. Ahol a hősnő a már félig agyonverten fetrengő Stuntman Mike arcába magasból vett lendületből belevágja a csízmája sarkát. Aztán nyelek egy jóízűt és rendelünk egy pizzát.

Pontosan éjfélkor kopogok az autogramhoz mellékelt cetlin megadott hotelszoba ajtaján. A híres sztár már vár. Megkínál valami itallal, amit gyorsan lehajtok, aztán lefektet az ágyra. Csak a fölsőmet veszi le, a nadrágomat csak kicsit letolja, és ráül a hasamra. Még csak le sem szopat, csak kivereti a farkát. Ráélvez a mellemre, aztán ad egy törölközőt, és mondja, hogy menjünk el valahova szórakozni. Csak még előtte beszélnie kell valakivel telefonon, úgyhogy várjam meg a szálloda előtt a padon. Felöltözöm, lemegyek, és nagyjából fél óra kell ahhoz, hogy leessen a tantusz. Már megint egy városnyira vagyok otthonról, pénzem nincs, és személyim is csak jövőre lesz. A szüzességemet viszont megőriztem. Legalább érzek némi egyensúlyt.

A vár tövében. Nyáron, tizenhárom évesen. Nem emlékszem a nevére, csak azt tudom, hogy a társaságban (nem baráti, csak aznap esti) okányi patkánynak becézték. Úgy rémlik, szőke volt. A smárolás azt hiszem tovább tartott, mint a dugás maga, amit egyáltalán nem bántam, mert kurva hideg volt a földön. A nedves fű és a csávó között feküdtem, és unottan bámultam a holdat. Teli volt, mint  - szerencsére csak néhány rövid percre rá - én is. Részeg voltam persze, tehát nem emlékszem a folytatásra sem, de feltételezem, hogy magamat kísértem haza. Ezután még olyan négy-öt évig csak az nem dugott meg, aki nem akart.