Belépek az ajtón, körülnézek, de úgy látszik, még túl korán van, egyelőre nem látok ismerőst. A belső teremben koncert lesz, rendelek egy pohár bort a pultnál, és arra veszem az irányt. Ahogy elindulok a helyiség felé, észreveszek egy pasast, kezében itallal áll a terem bejáratánál. Leplezetlenül és zavarbaejtően bámul. Elég szuggesztív figura, ráadásul akár az apám is lehetne, de éppen olyan korszakomban vagyok, hogy ez inkább előnyére válik. Csak később, az este folyamán tudom meg valakitől, hogy korunk egyik leghíresebb képzőművésze tisztel meg az érdeklődésével. Villámgyorsan felkészülök magamban a flörtre, közben kedvesen, bár kicsit szemérmesen viszonozgatom kitartó tekintetét. Tetszik, hogy zavarban vagyok.

Van némi tapasztalatom ezzel a korosztállyal. Arra számítok, hogy majd megragadja a karomat vagy megszólít ahogy elhaladok mellette, hogy beszélgetést kezdeményezzen. Besaccolok egy „kisasszonyt” megszólításnak, és még a magázásra is felkészülök, mert azt valamiért az idősebb pasik igencsak izgalmasnak szokták találni. De nem jól kalkulálok, ugyanis meg sem mozdul. Viszont a szemét egy pillanatra sem veszi le rólam. Ezzel úgy kibillent a magabiztosságomból, hogy nem tudom, miért, de hirtelen megállok előtte. Bár azt gondolom magamról, hogy nem nagyon lehet meglepni semmilyen dumával, de azért rettenetesen vágyom rá, hogy megcáfoljanak. Mindenkinek jár az esély. Kiváncsian várom, hogy mit fog mondani.

– Neked biztos szép pinád van. – állapítja meg, és közben úgy néz a szemembe, hogy nem tudom eldönteni, hogy most jó nekem vagy rossz. Húsz évem ellenére nem vagyok kezdő, és majdnem mindig tudok frappánsan válaszolni, de most cserben hagynak a szavak. Érzem, ahogy tetőtől-talpig elönt a pír, és szinte megdermedek a meglepetéstől. Sarokba szorítva érzem magam. Belegyalogoltam a csapdába, ráadásul önként és dalolva. Ösztönösen a menekülést választom, és az átmeneti paralízist követően mindenféle válasz nélkül elsomfordálok. Egész este az jár a fejemben, hogy mit kellett volna mondanom. Valahogy oldani akarom a szégyenérzet, a felháborodás, a tehetetlen düh, és a megmagyarázhatatlan, zaklatott izgalom furcsán keverdő érzését. De az égvilágon semmi nem jut eszembe aznap este. Még közel húsz évnek kellett eltelnie, amíg megértettem, hogy ez nem sértés, hanem bók. Tehát akkor most, ezúton is: Köszönöm!